A tavasz meg a nyár a fiókák ideje. Úton-útfélen botlunk a fűben, bokrokban bujkáló, örökké éhes madárfiókákba. Nem lehet azonban eleget hangsúlyozni: ha a talált fióka már tollas, nem sérült, egészséges, élénken mozog, szalad, bujkál, akkor – rosszul értelmezett sajnálatból, segíteni akarásból – el ne hozzuk!

Legfeljebb, ha alkalmatlan helyen, pl. a forró betonon találjuk, akkor vigyük kissé odébb a zöldbe, közeli bokorra vagy bokor alá; a szülők meg fogják találni! Ugyanis a verébalkatúakhoz tartozó fajok legtöbbjének fiókái kitollasodás után, de még nem röpképesen, 10-15 napos korukban kiugrálnak a fészekből és talaj közelben rejtőzködve várják, hogy szüleik tovább etessék őket. A viselkedés értelme, hogy így a rájuk bukkanó ragadozó nem tudja egyszerre az egész fészekaljat elpusztítani. Így viselkednek pl. a rigók, a pacsirták, a poszáták, a billegetők, a füzikék, a fülemülék, a sármányok, az erdei pinty, a tengelic, a csíz, a zöldike, a meggyvágó, a verebek fiókái.

Ha a jószándékú, de tudatlan ember „kimenti”, hazaviszi az ilyen fiókát, az esetek nagy többségében a halálnak mentette meg! Egy madárfiókát a leggyakorlottabb ember sem tud olyan jól gondozni, majd a természetes környezetbe visszavezetni, mint a tulajdon szülője. Minél kisebb egy madárfióka, annál gyakoribb etetésre van szüksége, annál nehezebb a mégoly lelkiismeretes gondozó dolga. Hol találni olyan embert, aki hajlandó és képes hajnaltól késő estig óránként vagy kétóránként etetni a pici fiókát? A madárszülők már hajnali öt óra körül kezdik a munkát, és csak napnyugtakor hagyják abba.

Ha a fióka fél napig, egy napig éhezik, vagy nem kap elegendő eleséget, akkor annyira legyengül, hogy már nem képes megemészteni a táplálékot, és menthetetlenül elpusztul.

Aztán ott a másik gond, hogy mivel etessünk. A poszáták, füzikék, légykapók, rozsdafarkúak, cinegék, fülemülék rovarevők, őket lehet (megfelelő méretű és mennyiségű) lisztkukaccal etetni. Jó néhány magevő madár a fiókáit részben vagy egészben szintén rovarokkal eteti. A verebek, a sármányok, az erdei pintyek főleg rovarokkal etetnek.

A tengelic, a zöldike, a csicsörke, a csíz, a kenderike, a meggyvágó a fiókáknak rovarokat is hord, de begyben puhított magvakkal is eteti őket. Ezeknek a fiókáknak tehát valamilyen begytej-utánzatot is kell adni. Könnyebb a gondozó dolga, ha a fióka önként nagyra nyitja a csőrét. Ha nem, és picike a fióka, akkor bizony türelemjáték, hogy a mozgékony fióka pirinyó csőrét óvatosan kifeszítve beleügyeskedjük a falatot.

A napokban egyik ismerősömhöz (szintén fölöslegesen „begyűjtött”, ráadásul már legyengült) tengelic-fióka került. Hiába volt az igyekezet, őt sem sikerült megmenteni. Ezeknek a pirinyó és intenzív gondozást igénylő madárkáknak alig van esélyük ilyenkor az életben maradásra.

Gyakran előfordul, hogy épületbontás következtében fecskefészkek és velük együtt egész fészekaljak kerülnek veszélybe, vagy brutális emberek verik le a fészkeket.

A napokban hozzám is került egy fészekalj, három pirinyó, de már kitollasodott fecskefióka. Meglepett, hogy ezek a kis molnárfecskék nem tátják nagyra sűrű csivitelés közepette a csőrüket, mint a füstifecske-fiókák. Meglepően csendesek voltak, előbb arra is gondoltam, hogy talán már az éhezésben legyengültek. Szerencsére gyakori itatás és lisztkukacetetés mellett szépen fejlődtek, de a csőrüket továbbra sem voltak hajlandók önállóan nyitni. (A Természetkalauz sorozat Szárazföldi madarak kötetében szép képeket is találtam, amelyek ezt a különböző viselkedést illusztrálják.) Később Schmidt Egon Madárlexikonjában olvastam, hogy a molnárfecske-fiókák, csakúgy, mint a sarlósfecskék, táplálékszegény időszakokat képesek úgy átvészelni, hogy mintegy dermedt állapotba kerülve lelassítják az anyagcseréjüket. Aprócska csőrük és az, hogy nem nyitják az etetéskor (valószínűleg ők is a madárszülő pofikáját csipkedik eleséget kérve) szintén a sarlósfecskékre emlékeztet. Már hajnali fél ötkor elkezdték a csendes csivitelést, fityfirittyelést, etetésért rimánkodva. Néhány nap múlva már az első repülésekkel próbálkoztak. Jelenleg már a Madárkórházban gondozzák őket, amíg meg nem tanulnak önállóan táplálkozni, és elrepülhetnek.

Dr. Molnár Lívia

(Megjelent a Pusztadoktor Magazin júliusi számában.)